AI-val készült illusztrációA kamasz testében és lelkében épp összeomlik és újjáépül minden. Most még nincs saját, stabil kapaszkodója – elképesztő szüksége van hát a miénkre.
Mi történik most benne?
A kamasz agyában turbófokozatra kapcsolnak az érzelmek, miközben a „fékrendszer” – a következményeket mérlegelő, logikus rész – még csak most próbál üzembe helyezkedni.
Ezért élhetsz meg olyat, hogy az egyik pillanatban egy érett felnőttel beszélgetsz, a másikban pedig mintha egy ötéves toporzékolna előtted.
De hidd el: nem csak te szenvedsz ettől. A kamasz számára ez legalább ilyen nehéz. Ő még kevésbé érti önmagát, és őt is ugyanannyira meglepik a saját szélsőséges, váratlan reakciói:
„Hogy lehet, hogy öt perce még jó volt minden, most meg utálok mindent és mindenkit?”
Nincs még rend a saját rendszerében.
A kamaszkor nagy ellentmondása
Most vágyik a legjobban a függetlenségre – és pont most nem bízhat még maradéktalanul a saját ítélőképességében.
Nem azért feszegeti a határokat, mert téged akar idegesíteni. Azért teszi, mert tényleg nem tudja, mi fér bele. Muszáj megtudnia, és muszáj biztonságban éreznie magát. Ehhez próbálkoznia és tanulnia kell – ez pedig nagyon nehéz folyamat.
Ezért fontosak a szabályok. És ezért annyira nehezek éppen most.
A szabály nem fal, hanem bója
Sok szülő mondja elkeseredve: „Nem akarok folyton veszekedni, inkább ráhagyom az egészet. Legyen úgy, ahogy neki jó.” Ez érthető. Közben azonban a szabályok hiánya nem szabadságot, hanem bizonytalanságot szül.
Ha belül épp szétesik minden, a kamasz nem tudja, miben bízhat. Ilyenkor a szülő tulajdonképpen GPS vagy jelzőbója: megmutatja, hol a határ, és jelzi, hogy azon túl valami veszélyessé válhat vagy sérülhet.
Ezek a keretek természetesen nem lehetnek ugyanazok, mint öt éve. Ez a gyerek már kamasz, mindjárt felnőtt. Szélesebb játéktérre van szüksége – de akármeddig engedjük is kiúszni a kamasztengeren, valahol lennie kell egy bójának, amely jelez.
A mostani szabályok átmenetiek. Épp épül a kamasz saját rendszere, amely később majd megtartja. Addig azonban szüksége van arra, hogy mi tartsuk a kereteket.
A túl sok szabály sem működik
Ha mindenről mi döntünk, azt élheti meg: „Nem bíznak bennem. Nem veszik észre, hogy már nem vagyok tízéves.” A túl szűk keret nem biztonságot ad, hanem azt az érzést, hogy ő nem elég jó.
A kulcs: szabály + mozgástér. Ez adja a valódi biztonságot.
Például a klasszikus „Hányra érsz haza este?” helyzetben:
Ebből tanulja meg azt, amire a leginkább szüksége van:
„Bíznak bennem, de nem engednek el teljesen. Szabad vagyok – és közben nem vagyok magamra hagyva.”
Erről már lehet egyeztetni. Így alakulhat ki az adott helyzetben érvényes, közös szabály.
Egyszerre tiltakozik és kapaszkodik
Ez a kamaszkor paradoxona. Egyszerre utasítja el a szabályt, és kapaszkodik bele. Egyszerre mondja: „Ne szólj bele!”, és közben megnyugszik, ha van határ.
Ez nem logikátlanság, hanem tanulási folyamat. Szabadságot akar, miközben állandóan azt figyeli, törődünk-e vele.
Mit tehetünk szülőként?
Emlékeztessük magunkat arra, hogy a szabály nem ellenség, hanem bója a tengeren. Nem elveszi a szabadságot, hanem segít eligazodni benne. Kijelöli a határt, de közben alakítható; alkalmat ad az egyeztetésre és egymás meghallgatására.
Amikor legközelebb azt hallod: „Miért nem bízol bennem?”, gondolj arra, hogy talán valójában ezt kérdezi: „Mennyi szabadságot bírok el most? És ott leszel-e, ha eltévedek?”